Reggel két választásom volt: maradok vagy elindulok.

Ha maradok,akkor ihatok banános forrócsokit,nézhetek Big bang theoryt egész nap,talán tanulhatok is,bár ez egyre esélytelenebb, és lefeküdhetek,ha fáj a hasam,mert igen,az fáj.

Ha elindulok,akkor sz*rráázhatok (esernyővel is megtörtént), végigülhetek egy unalmas előadást és fénymásolhatok 300 oldalt.

Azonban tekintve,hogy mostanában élni sincs kedvem,elindultam,hátha lefoglalom a gondolataimat. Lényegében jól tettem,hogy nem itthon csináltam a semmit egész nap,de a gondolataimat azért nehéz elhessegetni.

Igazából az járt a fejemben hazafelé a vonaton ülve,hogy mennyit képesek az emberk várni. Biztos és bizonytalan kimenetelű dolgokra egyaránt.

A 20 éve házas háziasszony arra vár,hogy a férje végre egyszer ne verje meg,mikor hazaér,a friss házas nő arra vár,hogy a párja abbahagyja az állandó ivást és üvöltözést,az alkalmazott aki 3 hónapja nem kapott fizetést,pedig hát várja a fizetését. Pedig ezek annyira bizonytalan dolgok,és legbelül ők is jól tudják,hogy semmi sem fog változni. Azaz nagyon kicsi az esély rá.

Ugyanakkor várunk biztos dolgokra is,legyen az a villamos,az ösztöndíj vagy a dolgozat eredménye. Akármennyit várunk,mert egyszer úgyis bekövetkezik.

A kérdés az,hogy én mire várok és mennyit fogok. És ezalatt az idő alatt mennyire szedem szét saját magam apró kis darabokra. De határozottan úgy érzem,hogy megéri és most tényleg türelmesnek kell lennem. Nem emlékszem már ki mondta azt,hogy a boldogság valami megfoghatatlan, ami folyton kicsúszik a kezeid közül,de igaza volt. Cirka 1 hónapja még megvolt,most meg halvány nyoma sincs. És pont ezért éri meg várni,hogy újra meglegyen.

Nem tudom,hogy hol rontottam el,és azt sem,hogy más hol. Nem szeretek senkit hibáztatni,és akármilyen hihetetlen,de most magamat sem hibáztatom azért,ami van. Ilyen vagyok. Nem tudok más embert faragni magamból,miközben mindenki más széttárja a karjait és azt mondja,hogy ,,ez vagyok én". Akkor én miért nem lehetek én? Vagy mindenkinek szabad csak nekem kell alkalmazkodnom és rejtegetnem önmagam? A véleményemet,az érzéseimet,a mondanivalómat? Kétlem. 

Őszintén?Mire várok?Mondhatnám,hogy csodára,de az a bizonytalan kategóriába tartozik.

Egyrészt arra,hogy legyenek céljaim.Akár rövid akár hosszútávon. Legyen motivációm. Legyen munkám. Tudjak úgy szeretni,hogy úgy érezzem,igen,vissza is kapom. Szeretnék normális környezetben élni,ahol nem vágják mindennap a fejemhez,hogy szükségtelen a létezésem és nyűg vagyok mindenkinek. Szeretnék egyszer úgy tükörbe nézni,hogy tetsszen,amit látok. Türelmesen megvárom azt is,amíg a derekamig nő a hajam.

Most azonban csak egy teára és egy nyugodt éjszakára vágyok.