Először is azt hiszem újra a régi vagyok,ha nem is teljesen,de majdnem. Ez talán annak is köszönhető,hogy valaki finoman közölte velem,hogy saját magamat nem hagyom élni. ,,Nem az van,hogy nem szeret,hanem hogy esélyt sem adsz neki,hogy szeressen."
És akármennyire is szeretem felhúzni az orrom és azt mondani,hogy nem így van,most fejet kell hajtanom,mert ez igaz. Azt hiszem,az utóbbi időben hatalmas védőpajzsot kanyarítottam magam köré,aminek vastagsága egyenes arányosságban nőtt az újabb és újabb csalódások számával. Egy idő után meguntam,és elkezdtem mindenki elől menekülni,hogy még véletlenül se tápláljak érzelmeket (és itt baráti érzelmekre is gondolok..) senki iránt. Kb. fél év telt el úgy,hogy koncertekkel,rummal,éjszakába nyúló magolással és néhai fizikai örömökkel próbáltam kitölteni azt a hatalmas ürességet ami belül volt. És akárki is próbált volna közeledni,észre sem vettem.Azaz nem akartam észrevenni,nehogy megint fájdalom legyen a vége.
Aztán az orrműtétes,beteges időszak alatt jöttem rá,hogy tulajdonképpen mennyien is szeretnek és mennyire igazságtalan voltam sokakkal,hogy védjem saját magam a vélt vagy valós támadásokkal szemben. Sajnos néhány kapcsolatot már lehetetlenség helyrehozni,de van amit még lehet,és dolgozom is rajta.
És hát ekkortájt lett valaki akit számomra is meglepő módon nem utasítottam vissza elsőre. Persze ez sem ennyire egyszerű,a bizalom nem jön létre csettintésre,de jó úton haladok felé,hogy így legyen. És mostanában az az űr is kezd megtelni.
Ha már az ürességnél tartunk,akkor itt van ez a Placebo-szám,ami végigkísérte az elég rossz időszakomat/szakaimat. Mindig ezt hallgattam amikor reggel 6 körül sétáltam haza a teljesen kietlen utcákon. És tényleg,valahogy kong tőle az ember ha végighallgatja. Amikor egy idegen helyen ébredsz és idegen tükörben nézel egy idegen arcot a hideg fényben,igen,olyan.Üres. És örülök,hogy régóta nem éreztem ezt...
u.i.: tökjól nő a hajam wííí. Még 1 évig nem akarok fodrászt látni.
