Miután egy páran megijedtek,hogy depresszióba estem,közölném,hogy nem,csak nagyon régen volt ennyire stresszes és nehéz időszak az életemben. Hiába tanulom sz*rrá magam,nem sikerül az,aminek kellene,és utálok olyan célért küzdeni,ami miatt egyrészt nem érdemes,másrészt meg kimeríti minden energiámat,újra és újra. A vizsgaidőszak végére elfogyok,egy agyhalott leszek aki 2 sort nem tud visszamondani,amit pedig tudott 1 hónapja,azt a többi 15 vizsgának köszönhetően elfelejtette.

Emellett érint a betegség téma is,ráadásul igen kellemetlen formában,aminek a veszélye a visszatérés is. Ilyenkor alapból ezen kattogok egész nap,hogy mit csináljak meg mi lesz velem. Mert akárki akármit mond,tényleg az egészségünk a legfontosabb,ha az nem funkcionál,akkor semmi sem. Aztán még temetésre is kell mennem pénteken,és miután elég ambivalens módon állok a halálhoz,ez is ki fog borítani,pedig nem váratlan halálról van szó ami sokként ért,de akkor is. Az a legkevesebb,hogy lehangoló,de egyfajta bűntudatot is kelt bennem,amiért ha halállal szembesülök,akkor nem tudok még csak sírni sem,egyszerűen elfogadom,hogy van és kész. Ilyenkor úgy érzem,hogy nincs is szívem és mégis milyen ember vagyok én,aki egy szakítás után napokig bőg,de egy haláleset után meg sem rezzen.Nos,én sem tudom,miért van ez,pedig sokat elmélkedtem már rajta. Valószínűleg két olyan személy lehet/van jelen az életemben,akinek a halálhírén nagyon keményen kibuknék: ez az anyám és a szerelmem,ha van olyanom,dehát egyébként is utálom ezt a szót,mert senki nem tudja mi az a szerelem. Szóval valaki,akit tényleg tiszta szívemből szeretek és nem tudnám elengedni,főleg ilyen formában nem. És azt hiszem,most is van ilyen személy.

Rajtuk kívül mindenki más halálát csak tudomásul veszem,elfogadom,úgysem lehet mit tenni,és emiatt csöppet gonosznak érzem magam.

Tehát mindezt összevetve ez egy elég nehéz pár hét,amin nagyobb veszteségek nélkül túl kell lenni,hogy aztán megint jó legyen. (érzelmi hullámvasút,bizony) Mindenesetre ma megjegyezte valaki,aki úgy gondolom,eléggé ismer,hogy soha nem látott még ennyire élettel telinek. És én is ezt gondolom.Mármint hogy most érzem értelmét az életnek,most vagyok leginkább jóban önmagammal,most van miért felkelni reggel,és azt kívánom,hogy ez sokáig így legyen. ha pedig vége lesz,akkor remélem találok másvalamit,másvalakit,amiért újra érdemes lesz felkelni.