Tavaly ilyenkor éppen kihevertem a ballagást. Azt,hogy egy halálian nyálas beszéd alatt vissza kellett fojtani a feltörni vágyó röhögést,azt,hogy a tablóképemen tök fejem van és azt,hogy a zuhogó eső kisebb-nagyobb kárt tett a szervezetemben és a frissen vasalt hajamban. Arról nem is beszélve,hogy mivel egyik szülőm meg kívánja ölni a másik szülőmet, így a ballagási vacsora is elmaradt. Dehát ezt bánja az ember legkevésbé.Úgyis mindig hús van meg diós süti,és még a héja is benne...

És mi volt utána? Lejárt az idő. Idegesen letettük a tollat, lesz ami lesz,csak nem bukunk meg,dehát az érettségin mindenki átmegy. És ültünk a padon, a gimi kertjében a napsütésben és beszélgettünk.Hogy most akkor az A volt vagy C,mert mindkettő kábé ugyanazt jelentette.

Iszonyatosan távolinak tűnik. Elérhetetlenül. Most mivel töltöm a szabad délutánjaimat? Egy kocsmában rumoskólát iszogatva,egy vagy éppen két baráttal,és azon tanakodunk,hogy akkor ez most a hatásosságra vagy a hatékonyságra vonatkozott..Egyik cigire gyújtanak a másik után,és inkább hagyjuk a francba a délelőtti zéhát és kérjünk még egy kört.

Elfogadtam,hogy nem lehet húsz barátságot ugyanúgy fenntartani örökérvényűen. Mindenki más utat választott,és az együtt töltött 8 év után rájöttünk,milyen az,amikor nem vagyunk együtt,amikor nem ugyanazon nevetünk,amikor nem rajzolunk együtt gombaképregényt,amikor nem lógunk rajzról,amikor nem lázadunk az ellen,hogy csak 9-ig van sulibuli. Már másokkal vagyunk,más poénokon nevetünk és más ellen lázadunk. És tudjuk,hogy a másik ott van,szeretünk róla megbizonyosodni,hogy jól is van. Néha összefutunk,és látszatkommunikációt eszközölünk: ,,Szervasz,hogy vagy? Jól és Te? Én is. Jövő héten elmegyünk moziba,elmegyünk,ugye? Ó persze!" De nem megyünk.Pedig megy a RocknRolla.És ha el is megyünk,mert mégiscsak Guy Ritchie,akkor sem biztos,hogy lesz második és harmadik és századik alkalom.

És fogunk valaha is még azon a padon ülni és vitázni,hogy A vagy C?