Nem gondoltam volna,hogy ezt az esetet valaha is le fogom ide írni,de a mindennapok sűrű forgatagában nagy hatással volt rám,így mégis megteszem. (meg mert nem tudok aludni természetesen,de ez másodlagos..)

Tehát volt nem is olyan rég (oké,nem tisztáztuk a rég fogalmát..),kb fél éve egy szakasz az életemben amikor úgy éreztem,hogy igen át tudok megint ölelni valakit úgy,hogy tudom,hogy sohasem tehetem meg többet,de mégis akarom és képtelen vagyok elengedni. De sajnos muszáj volt. Hiába mondják,hogy a lehetetlen nem létezik. Néha igen.

Bántott,nem kicsit,nagyon,mert ő is akarta,csak inkább valami olyan tökéletesnek a látszatát akarta fenntartani,ami már régen nem volt az,közel sem. De úgy gondoltam,szíve joga,elmondtam neki én mit gondolok,vagyis inkább érzek,és tudomásul vettem,hogy ennek örökre vége. Azaz inkább el sem fog kezdődni.

Mit tehettem hát,mint mindig amikor dühös vagyok és csalódott,a Szimplában kötöttem ki 3 tequilával magam előtt. Egymás után lehúztam őket,elővettem egy Pestiestet és olvasgattam. A háttérben valami jazz,de nem is figyeltem igazán,lehet,hogy Quimby volt.

Egyszercsak arra lettem figyelmes,hogy egy 30 körüli öltönyös nyakkendős jólfésült fiatalember lép mellém és megkérdezi,hogy leülhet-e. Gondoltam megint valaki aki elszabadult az irodából és a felesége is a csajokkal van a klubban úgyhogy szórakozik egy kicsit.

-Persze,leülhetsz.

Bemutatkozik,meghív,csak egy kólát kérek,hogy fenntartsam a látszatot,miszerint annyit azért nem iszom.

-Csak láttam,hogy nagyon zaklatott vagy,meg egy nő akkor iszik így ha dühös.

-Netán pszichológus vagy?

-Közgazdász.

-Talán a kettő nem is áll egymástól messze.

*nevetés*

-Szóval,mi a gond?

-Nem szeretnélek ezzel untatni.

-Nem azért ültem ide,mert untatnál vele.valószínűleg sohasem látsz többet,tehát nyugodtan elmondhatod,meghallgatom.

És nem tudom mi történt,de elmondtam. Töviről hegyire,ahogy kell.

-...szóval csak egyszerűen nem értem.

-A férfiak ilyenek. Megértem. Pedig kivételes lány lehetsz,és nem azért mondom mert fel akarnálak szedni vagy valami.

-Kivételes? Ezt egy közgazdász ennyiből meg tudja állapítani?

-Nem,ezt bárki meg tudja. Szerintem felejtsd el,nem ér annyit,hogy miatta rágd magad.

-Igaz. Apropó én még semmit sem tudok rólad,te meg már ismered a fél szerelmi életemet.

-Nem is kell tudnod,most rólad van szó.Amúgy egyedül élek,és van egy papagájom. *nevetés* És ha most megbocsátasz.

Elköszönt és visszaült a barátaihoz.Pár percig nem tudtam mire vélni az egészet. Az emberekbe vetett hitem,ami elég régen elveszett,kicsit visszatért. Tényleg érdekelte,ha nem érdekli,nem kérdezi. Furcsa volt,zavarban éreztem magam,főleg,hogy egy asztallal odébb ültek. Lehajtottam a kólát,felvettem a kabátom és elindultam. Kifelé menet mosolyogva odaköszöntem.

-Aztán vigyázz magadra!

A Blaha felé sétálva eszembe jutott a How i met your mother azon része,amikor Ted az Empire state buildingben poénból odaszól egy ismeretlen csávónak,hogy ,Hé,szeretlek!" Erre a csávó azt válaszolja,hogy ,,megmentetted az életem,mert épp most akartam leugrani."

Hát ez is valami olyan volt.