Augusztus 14 Péntek
Harmadik nap
A péntek nem sok mindent tartogatott számomra, konkrétan csak a Primal screamet. De ha már megvettem a hetijegyet, akkor megnéztem a Jetet is,bár nem sokat nyertem vele.
Akkor értem oda a nagyszínpadhoz, amikor az Are you gonna be my girl pont befejeződött és kisebb tömeg kezdett kifelé menetelni. Na igen,magyar ember ezt az egy számot ismeri a Jettől, ezt is csak egy Vodafone reklámból. Ha őszinte akarok lenni, több említésre méltó száma nem is nagyon van az ausztráloknak. Első albumuk, a Get born még bírt valami nyers hangzással,de az új Shine on már ezt a keveset is elvesztette. A koncert is ilyen volt: semmilyen. Végig ott voltam, mégsem tudnék egyetlen jelentős momentumot vagy dalt felidézni, holott ismerem mindkét albumot. Elég kevesen voltak, és aki ott volt, az sem miattuk jött: előttem egy fiatalember sörrel a kézben sportújságot olvasott, mellettem a földön ülve két lány a programot böngészte, mozgó lábakat sem igazán lehetett felfedezni. Egy kis mag volt a tömeg közepén, akik valóban a Jetre voltak kíváncsiak, de ez egy ekkora színpad előtt vajmi kevésnek bizonyult.
10/4
A Jet után előremásztam a 2. sorba. Nem volt nehéz. A Primal scream kezdése előtt 5 perccel is kínosan kevesen voltak, már én éreztem magam zavarban helyettük.
Az első Primal scream nótát 13 évesen hallottam körülbelül, akkor pedig amikor alakultak én még gondolat sem voltam anyámék fejében. 27 év aktivitás után is elmondható, hogy a Glasgowból származó Primal scream mindig, minden egyes albumon képes megújulni, konkrétan egy teljesen új zamatot adni a zenéjének, ami tiszteletre méltó. Az még inkább, hogy ebből sohasem jönnek ki rosszul. Emellett tőlük megtanulhattuk, hogy az elektronika nem is áll olyan messze a rockandrolltól. Tehát kisebb meglepetés volt a Primal scream, mert nem lehetett tudni, melyik irányba fog elmozdulni a koncert, de azt hiszem sikeresen megtalálták az arany középutat. Ahogyan Bobby egy korábbi interjújában elmondta, ők eufórikus rockandroll számokat próbálnak írni.
Ha már a rockandrollnál tartunk, akkor érdemes vetnünk egy pillantást a tagokra. Az énekért felelős, korábban a Jesus and Mary chainben dobokon játszó Bobbyn kívül egyikükre sem húznám rá a rocksztár jelzőt. A basszer Gary Mounfield inkább néz ki géplakatosnak, a kalapos őszes halántékú Andrew Innes pedig kertésznek. Gillespie azonban hozta a formáját, így 47 éves házas, két gyerekes családapaként sem gondolja úgy, hogy ideje lenne megkomolyodni. Bár pozitívumként említhető, hogy ábrázata mintha nem romlott volna jelentősen az utóbbi pár évben. Persze a tekintete most sem volt tiszta, de ezt senki sem várta el tőle.
A repertoárban kevés dalt hallhattunk az új albumról, konkrétan kettőt: Can’t go back, Suicide bomb. Előbbi a koncert egyik legjobb, ha nem a legjobb dala volt. Aztán jött a Country girl,az együttes történetének legjobb toplistás helyet megszerző száma, amire az a kevés tömeg rögtön elkezdett függőlegesen és vízszintesen egyaránt mozogni, majd Shoot speed kill light,a mi így élőben elképesztő, és hallhattuk a Loaded c. zseniális dalt is, amit csak legmerészebb álmaimban mertem volna képzelni. Ezt amúgy a Prodidzsájnak címezték.
Az a kevés ember aki itt összegyűlt, bizony a Sziget egyik legjobb koncertjét láthatta. Bobby nem finomkodott, nem tanulta meg, hogy köszönöm, csak néha nyomott egy c’mont vagy tisztán le lehetett olvasni pár fuck you-t a szájáról, amikor éppen nem a mikrofonba sikerült mondania. Azonban így is olyat nyújtottak, ami számomra végképp beemelte őket a legendák közé. És izgatottan várom, a következő album esetében mit újítanak.
10/9
U.i.: a Pendulumból 2 percet bírtam ki, a Prodigy alatt meg lángost ettem a fűben, tehát nem nyilatkoznék érdemben, főleg úgy, hogy előbbit rühellem, utóbbi meg csak szimplán unalmas már.
,,Ezek meg kik?Mikor lesz már Pendulum?" Primal Scream koncert közepén 14 évesnek látszó tárgy rózsaszín szív alakú napszemüveggel a halántékán. Darwin,érted kiáltunk.
