SPOILER ALERT! (én szóltam..)
A titánok harca- Gigászi harc tömörítve
A 2010-es év egyik leglátványosabb filmjének beharangozott Titánok harca sztárparádéval, unásig ismételt klisékkel, 3D-vel és különleges látványelemekkel igyekszik elhitetni velünk, hogy van még új a görög mitológia Zeusz uralta, kimeríthetetlen ege alatt.
Nos úgy tűnik, egyre kevésbé. Nem sokan tudják, hogy a Titánok harca egy remake: az eredetit Desmond Davis rendezte 1981-ben, és a történet nem, de a technika változott azóta, azonban ez közel sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy a rendező egy élvezetes feldolgozást nyújtson. Pedig Leterrier telepakolta a filmet mindennel, ami egy igazi, látványos, akciódús filmhez szükséges: korhű környezet, hatalmas szörnyek, vizuális effektekkel tarkított csaták. Egyvalami hiányzik csak: a forgatókönyv. Mert hiába kapunk egy sztárokkal teletűzdelt, látványelemekben gazdag egészestés alkotást, ha a rendező egyszerűen nem tud mit kezdeni az eszközeivel.
Pedig a sztárparádé nem túlzás: a főhős szerepét az Avatarból ismer Sam Worthington kapta, akit ha névről nem is, de arcról megismerünk, és feltűnése után 5-10 másodperccel már tudjuk, hogy igen, ő az a csávó az Avatarból. Worthington korunk egyik legjellegtelenebb színésze, ugyanis semmi újat nem képes mutatni egyik szerepében sem. Itt is ugyanazt alakítja, amit az Avatarban, se többet, se kevesebbet. Mivel a főhős mellé egy nő is kellett, kiválasztották Gemma Artertont Io szerepére, aki a szépségén kívül szintén nem sok pluszt tesz hozzá a történethez.
Ami az isteneket illeti, a jó oldalon Liam Neeson áll, aki Zeuszt alakítja, a rossz oldalra pedig ezáltal Ralph Finnes került Hádész szerepében. Ebben a filmben tűnhet fel az embernek, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, mondhatni olyanok, mint két tojás. Nem bizonyultak rossz választásnak, azonban a főszerepet kapott színészek nagyon szűk korlátok közé voltak szorítva. Worthington hozza a mártírt, Neeson a többnél-több bölcsességet hangoztató Zeuszt, Fiennes pedig gonoszan suttog és néha halálra ítéli az emberiséget. Sajnos ennél többet egyikőjüktől sem láthatunk. Jellemző ez a mellékszerepekre is: a katonák között kategorikusan megvan a bátor, a gyámoltalan, a kételkedő és a gyáva. A színészek csupa-csupa jellegtelen karakter mögé bújtak, mivel a kvázi nem létező forgatókönyv nem engedte őket kibontakozni: az események felgyorsult tempóban követik egymást a film kezdetétől fogva. Az első kb. 1-2 percben a narrátor az egész görög mitológiát elmeséli címszavakban,
majd körülbelül 5 perc múlva az addig látott szereplők már meg is haltak. Az egész filmre ez a tempó jellemző, ami tönkreteszi az egész történetet, ugyanis egy fikarcnyi izgalmat sem élhetünk át, mert amint egy csatába csöppenünk, annak pár másodperc múlva máris vége,és természetesen rendre a jó győz.
A forgatókönyvből a szerelem is kimaradt: habár pár képkockából kiderül, hogy Perszeusz vonzalmat táplál védangyala, Io iránt, de mindössze két közös jelenetük van, abban sem történik semmi különös.
Az igazi csorba a filmen az, hogy a látvány, amivel Leterrier el szerette volna adni a filmet, nem elég. A történet rettenetesen gyors menete miatt a csatákból alig kapunk pár percet. Az egész film alatt emlegetett Kráken körülbelül 1 percig szerepel a vásznon és akkor is alig látunk belőle valamit. Ezen a 3D sem segít, mivel a legnagyobb látvány néhány a vászonból kinyúló lándzsa. A harcok közben pedig rendkívül elmosódott a kép, szinte bántó a szemnek.
Tehát ami sikerült Cameronnak, az nem sikerült Leterriernek: látvánnyal és híres színészekkel eladni egy amúgy végletekig leegyszerűsített történetet. A Titánok harca akkor élvezhető, ha egyáltalán nem vesszük komolyan, mert valljuk be, nem is lehet.
