Augusztus 15. szombat
Negyedik nap
A pénteki lazítás után a szombat már keményebb diónak ígérkezett: Subways,Klaxons,Placebo. Közöttük Editors és Manic street preachers, egyik sem érdekelt különösebben, de úgy vagyok vele, hogyha már elmentem, megnézek mindent ami nem ígérkezik annyira rossznak.
A napot kapásból úgy kezdtem, hogy elaludtam és nem is éreztem magam valami jól, így a Subwaysről lemaradtam, az Editorsnak a közepére értem oda, de annyira unalmas volt, hogy negyed óra ácsorgás után meguntam és elmentem enni. Aztán visszabattyogtam Klaxonsra.
A Klaxons 18:00-kor játszott, ami nem éppen egy jó időpont. Se nem délután, se nem este. Még meleg van, mindenki ilyenkor kezd magához térni az előző napi buliból és eltámolyogni sörért, a merészebbek, akik fotoszintetizálással éltetik magukat pedig ,,fényért”. Azonban egész tisztességes tömeg gyűlt össze, rajongókkal elöl, tehát a közönséggel nem is volt semmi gond. A színpadon egybegyűltekkel már volt egy kicsi.
Nem akarok ,napi érdekes” rovatot nyitni, de számomra kezdetektől fogva sokkoló a Klaxons esetében, hogy például a billentyűknél parádézó James Righton nem 16 hanem 26 éves, vagy hogy a gitározó Steve sem 18 éves répagatyás indietini, hanem már házas ember, méghozzá a CSS énekesnője mellett kötelezte el magát. Talán azért van ez így, mert a tagadhatatlanul brit Klaxons mintha konzerválta volna 16 éves csőgatyás önmagát, ami persze nem is baj, így a náluk 13 évvel fiatalabbakat is könnyedén meg tudják érinteni. Főként a bal oldalon hajatigazgató Steve, akinek a mellettem álló leány folyamatosan szívecskéket mutogat és azt csücsöríti a szájával, hogy ,gyerecsakide”. (bevallom, ez egy idő után elég ijesztő volt)
Ha ezeken a meglepő és mulatságos tényeken túltettük magunkat, nézzük a showt. Itt már akadályba ütközünk, ugyanis ezt nem igazán lehetne shownak nevezni. A Klaxons zenéje teljesen rendben van, ők jól lovagolták meg az indiehullámot, csináltak egy jó lemezt, ami nem tűnik el a süllyesztőben fél év után és nem lesz arra kárhoztatva, hogy 2 év múlva már csak a falusi diszkókban fog szólni. De a Klaxons inkább való egy klubba, mint a nagyszínpadra. Mintha nem tudnának mit kezdeni magukkal, sem a színpaddal, sem egymással, de a közönséggel sem. A számok rendben vannak, néhol kicsit mellényúltak az ütemet illetően, tehát metronómot nem igazítanék hozzájuk, de ez egy fesztiválkoncerten valszeg nem a legfontosabb dolog. Azonban ami a slágerek, a szorgos tenyércsapkodás és éneklés után maradt, az egy kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb űr. Nem vagyok képes sem negatívan, sem pozitívan nyilatkozni a koncertről. Ami a hangulatot illeti, valóban jó volt, de ami a színpadon történteket, az már kevésbé. Rendben volt ez koraesti hangulatfokozónak, de a Klaxonsnak kell még fejlődnie, hogy betöltse azt az űrt, ami maradt bennem a koncert után.
10/7
A Klaxons után következett a régi motorosnak számító Manic street preachers, akikkel kapcsolatban totálisan meg voltam győződve arról, hogy ők már jártak nálunk. Nos,nem.
A MNP volt az, aki igazán belakta a színpadot, a hangfalakon zászló, plüssállatok, a háttérben pedig az új album borítója a véres arcú kisfiúval, ami elég nagy botrányt kavart megjelenésekor.
Megelőlegezném, hogy egyetlen bajom van a MNP-el: nem szeretem. Meghallgattam az összes albumukat, és igazából 3-4 szám van ami honos az mp3 lejátszómon (nem,én nem használok mp4et) , de a többi számomra olyan nehezen befogadható, mint a fűrészporból készült instant krumplipüré. Ötszázadik fogyasztásra sem tudom megemészteni.
Ennek ellenére mindigis tiszteltem, amit a MNP csinál, főként az egyre izmosabb énekesük, aki szerintem nagyszerű frontember és remek orgánummal is rendelkezik. Rajta kívül még egy ember tűnik fel számomra a színpadon, a matrózruhába öltözött gitáros, aki az egyik szám előtt elmeséli egyetlen kötődését Magyarországhoz, ami történetesen az, hogy az édesapja szerint a legjobb focista Puszkász (volt).
A Motorcycle emptiness a kezdő dal, ezek után azt gondolom, hogy oké, lelőtték az első számot, amit szeretek, nincs minden veszve. De veszve volt. Élőben sem szeretem a MNP-t attól függetlenül, hogy egy tök korrekt koncertet lenyomtak. Csak azt hiszem ez most tényleg nem nekem szólt.
10/5
A MNP után és a Placebo előtt a tömeg konkrétan nem mozdult. Ekkor lehetett látni, hogy az első sorok nem is a MNPre voltak kíváncsiak, csak jobb helyet szerettek volna Placebora. Nem biztos, hogy jól jártak. A start előtt negyed órával már nem éreztem a lábujjaimat és pár könyök is fúródott belém. A második szám környékén döntöttem úgy, hogy akkor lecsorgom a tömeggel a 8. sor környékére. Itt már fel tudtam emelni a kezemet, volt helyem tapsolni és nem nyomták két oldalról a tüdőmet, így énekelni is sikerült.
A Placebot eddig egyetlen egyszer láttam, 2006-ban ugyanitt. Akkor, mint magamat nagy rajongónak tartó egyén, hatalmasat csalódtam. Olyan volt, mintha pár öltönyös tőzsdeügynöknek a kezébe nyomnánk valami hangszert, hogy nesze játsszatok, mert muszáj, aztán mehettek haza. A Placebo tagjain semmilyen érzelem nem volt, a legizgalmasabb pillanat az volt, amikor Stefan rágyújtott.
Így hatalmas elvárásokkal és ugyanekkora adag reménnyel érkeztem a Placebora, immáron 2009-ben. Az elvárások 90%a teljesítettnek minősültek.
A színpad képe annyiban változott, hogy a Placebo kicserélődött és kibővült. A 2007 végén kivált Hewitt helyére Steve Forrest érkezett, aki korábban egy nem túl ismert Evaline nevezetű punkbandában játszott. Nem kérdés, hogy a Placebo máris nagyobb elismerést és sikert hozott neki, mint eddigi bandája. Forrest ezt rendesen meg is hálálta.Új lendületet adott a Placebonak, emellett kombinálta a headbangelést a dobolással. Rajta kívül feltűnik még a színpadon a változás személyében egy hölgy aki vonós hangszeren játszik, és két gitáros is. Ők azonban szigorúan a háttérben maradnak, teret adva a híres-neves Placebonak.
A 2006-os koncerttel ellentétben ebben most van energia, köszönhetően az új albumnak, ami egészen más, mint az eddigiek. Senkinek sincs kedve az új Placebo lemez meghallgatása után feketébe öltözni vagy eret vágni, sőt. Az új albumot kis híján végigjátsszák. Elhangzik a címadó dal, az Ashtray heart, a Breathe underwater, az első kislemez, a For what it’s woth, a Never ending why, a Come undone illetve a kb. 10 évvel ezelőtt megírt, de csak most rögzített Kitty Litter, ami kora ellenére sem lóg ki az albumról.
Az új album túlsúlyának átka az, hogy sok mindent hiányolhat a repertoárból a hivatásos rajongó. Pure morning, Nancy boy, hogy mást ne is említsek. Meg személyes kedvencem,a Days before you came, és azt sem bántam volna, ha az új lemezről elhangzik a Kings of medicine, amit elvileg nem is a Battle for the sunra írtak, hanem egy ittas vezetés elleni kampányhoz. Ott nem használták fel, így a Placebo úgy döntött, a dal helyet kap a korongon, aminek mi persze nagyon örülünk.
Pure morning helyett kapunk olyan slágereket, mint a Taste in men, a Meds (egy kis akkusztikus felvezetéssel), a Song to say goodbye, Special needs és természetesen az Every you every me, utóbbi kicsit átalakítva, ami sajnos ennek a számnak nem tett valami jót. Összességében korrektül összerakot setlist volt ez, azt akis hiányérzetet leszámítva. Maga a koncert is jelest érdemelt, és most sokkal közvetlenebbnek és felszabadultabbnak is éreztem a Placebot, mint legutóbb. A copfos Molko sűrűn köszönömözik, kinyilvánítja, hogy ,,fuckin’ awesome audience” vagyunk, pedig igazából mindenki tudja, ők is, hogyha csak felállnának a színpadra és csettintenének egyet, azzal is tömeghisztit váltanának ki.
Mellesleg a koncert után tudtam meg, hogy Molko a japán koncertjükön az első szám után összeesett és le kellett állítani a bulit, így kérdésessé vált, hogy nálunk fellépnek-e. Nyitott szemmel, füllel járok, de csak a koncert után tudtam meg eme hírt, és hogy őszinte legyek nem igazán tűnt fel, hogy Brian beteg lenne vagy rosszul érezné magát a színpadon. Az interjúkat azonban a másik két tagra hárította, akik azt nyilatkozták, hogy Brian jól van, csak pihennie kell.
A Placebo mintha feltámadt volna, az új albummal és dobossal új energiát is kaptak, és remélem, hogy Steve Forrest a következő album idején is ilyen lelkesen fogja rázni szőke fürtjeit.
,,Rendkívül károsnak tartom a Pop Idol jellegű műsorokat,amelyek elvileg ismeretlen tehetségeket hivatottak felfedezni. Ezek a műsorok ugyanis karaokét csinálnak a popzenéből, ami nem jó." (S.O.)
