Szerda. Kéthetente szerdán van az az óra,ami összességében 3 óráig tart, egy kis szünettel,és ami komolyan mondom,hogy az egyetlen hasznos és értelmes tanórám ezen a remek egyetemen. Készségfejlesztőnek nevezik immáron második féléve, a lényege az, hogy gyakorlatba ültessük azt, amit eddig megtanultunk, és tudjunk szocmunkás fejjel gondolkodni, valamint beleélni magunkat mások helyzetébe. Ehhez szerencsére egy remek tanárnőt is kaptunk, így szerda reggel nem úgy kelek fel, hogy ,jaj,ne,már megint..", hanem hogy ,,jaj de jó, már megint! ".
A mai alkalommal egy szituációt játszottunk: egy segítő, két kliens. Segítő? Oké,Te leszel. Nevelőapa? Oké,Te! És az anya? Síri csend. Kínos csend. Hallgatás. Min gondolkodtok? Ne kell izgulni. És akkor átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha egyszer végre nem lapítanék. Ha egyszer végre nem azon görcsölnék, hogy valamit elrontok. Ráadásul olyasmit, amit nem is lehet elrontani, hiszen nem azt osztályozzák, hogy én mennyire vagyok tökéletes kliens. Mert olyan nincs. Szóval, hogy ne legyen huzavona, jelentkeztem.
Amikor belekezdtünk és leültem, pokoli volt, tényleg. Az első 3 perc. Hogy akkor most hogy beszéljek meg egyébként is mennyire utálom ha mindenki rám figyel. Aztán pár perc múlva belejöttünk, és már nem voltam sem rákvörös, sem idegbeteg. Persze, hogy elsőre nehéz volt, de összességében jól ment, így a végén nem úgy ültem vissza a helyemre, hogy Úristen, milyen égő voltam. Tudat alatt pont ezt szerettem volna, hogy legyen egy minimális sikerélményem olyasmiben, amiben nem vagyok jó, és van hová fejlődnöm.
Hogy tágabb értelemben ez mi?
A beszéd.
Erre nemrég, egy másik szeminárium alkalmával jöttem rá. Nem tudok beszélni. Képtelen vagyok szavakba önteni a fejemben már készre fogalmazott dolgokat. Ha pedig mégis, akkor nem megfelelően. Elharapom a végét, aztán meg mormogok egy ,mindegy"-t,és kész. Ez a hétköznapokban, jelentéktelen beszélgetéseknél nem feltűnő, de más szituációkban igen. Például ha valaki arra kér, mondjam el, hogy érzek X vagy Y dologgal, vagy esetleg személlyel kapcsolatban. Akkor blokk. Ha odadugnak elém egy papírt, hogy tessék, írd le, akkor remekül megy,összedobok 20perc alatt egy három oldalas novellát is,ha kell. Így van ez a számonkéréseknél is, szóban akkor sem tudom elmondani amit megtanultam, ha írásban ránézésre csillagos ötöst alkotok. És igen, a magánéletben sem kaptam még csillagos ötöst az érzéseim, érzelmeim kifejezésére. Mármint szóban.
Aztán meg vannak az emberi kapcsolatok, főleg a párkapcsolatok, ami sokáig nem volt. Most -nem akarok semmit elkiabálni- elvileg van. És ilyenkor szembe kerülök megint azzal, hogy semmit sem tudok kimondani. Tudok testbeszélni, meg szavak nélkül kifejezni magam, de szavakban nem. És őszintén szólva rettentően frusztrál. Nem tudom elmondani, ha valami problémám van, vagy ha szeretnék valamit, vagy ha nem akarok valamit. Vagy sértődötten arrébbmegyek, amit a másik nyilván nem tud mire vélni, vagy egyszerűen csak hümmögök, amivel más szintén nem tud mit kezdeni.
Emellett nagyon szeretnék kimondani nehéz súlyú szavakat a másiknak, de ez is megakad a nyelvemen. Egy kezemen össze tudom számolni, hányszor mondtam valakinek azt, hogy hiányzik, vagy hogy jól érzem magam vele. Ha pedig mondtam, akkor előtte 2 napig lejátszottam a fejemben a szituációt. A kapcsolat első hetében, és a kapcsolat 5. hónapjában egyaránt.
Sokat boncolgattam persze, hogy miért van ez így, miért esik nehezemre szavakban kifejezni magam, amikor karakterekben olyan jól megy... Talán jó nyomon vagyok a megoldás felé, talán nem, de mindenesetre igyekszem, mert elég sok dolgot elrontottam már emiatt, és most jó lenne ezeket nem megismételni....
Hiszti befejezve és zene, stílszerűen ez : )
Coldplay - "Talk"
Coldplay | MySpace Videos
