Tudom,tudom,hogy nem péntek van,és hogy egy előző postban felesküdtem arra,hogy a  napok nem felcserélhetőek,de mégis. Tessék,igen,nekem sem lehet mindig igazam. (ilyet sem fogtok többet hallani tőlem)

Szóval megint hozzászoktam az este el,másnap haza dologhoz,meg egy csomó mindenhez,amit az elmúlt 2 évben nem csináltam. Furcsa még persze,de pozitív értelemben furcsa,mert egészen eddig úgy éreztem,hogy képtelen vagyok változtatni. Nemcsak az életemen,magamon sem. De úgy látszik alakul,persze messze még a végkifejlet,mert hát ennyi idő meg negatív élmény után nehéz egyrészt hinni valakinek másrészt hinni valamiben,amiről már réges-régen lemondtam. De nem szenvedhetek életem végéig attól,hogy nekem semmi sem sikerül,úgy,hogy egyáltalán meg sem próbálom.

Tehát minden nap péntek üzemmód ismét,aminél egyrészt nem lehetne jobbat kívánni,másrészt viszont minden más háttérbe szorult. Egyedül könnyű,nincs más csak a tanulás meg a hiperlassan csordogáló idő. De így,minden olyan gyorsan telik,minden határidő hamar lejár és minden kötelesség egyszerre zúdul az ember nyakába. Ugyanakkor ha anno kisírt szemekkel és szivacsosra ázott lelki állapottal sikerült leérettségiznem,akkor jelenlegi állapotomban is sikerülni fog megbírkózni a mostmár kevésbé szürke hétköznapokkal.

Nem is akartam volna mást,csak közölni,hogy bizonytalanul,de jól vagyok,és a Nutella változatlanul finom kicsit megmikrózva,a mandulás olívabogyó pedig remekül illik a márványsajthoz. Ámen.