Van itthon egy Murphy törvényei c. könyv,kb 40 éves,néha lapozgatom és olvasgatom a nagyobbnál nagyobb okosságokat arra vonatkozóan,hogy hogyan szívunk meg dolgokat szabályszerűen. Nálam az egyik ilyen alapszabály az,hogyha lelkileg minden rendben van,akkor fizikailag semmi sincs. Mindig így volt ez,most is így van. Az egyetlen gond az,hogy test nincs lélek nélkül és fordítva,tehát betegen erősen meg kell erőltetnem magam,hogy ne kapjak idegösszeroppanást a 25. orvos és a 12ezres gyógyszertári kiruccanás után.

Most sem állok másképp,a suli mondhatjuk jól megy(a filozófia kifog rajtam,de nem hagyom magam,meg a 4es átlag és az abba fektetett energia azért vigasztal) és egyébként is teljesen hibátlan a lelki világom,és akkor jön egy ilyen hülyeség,ami elcseszi az egészet. Ezért szoktam mindig azt mondogatni,hogy inkább vagyok lelkileg padlón,onnan mindig fel tudok állni,de ha fizikailag kerülök vízszintesbe,akkor nagyon nehéz. Vagy hát ismerünk olyan eseteket is,amikor esélyünk sincs felállni. Persze itt még nem tartok,de azért aggódom. Inkább lenne tüdőgyulladásom vagy törnék el mindkét kezem,dehát ezt nem én válogatom meg.

Egyébként pedig megint valami roppant bölcs mondással kell előállnom,íme: ,,Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni." Ez megcáfolhatatlan,hiszen aki sohasem esik el,semmibe sem fektet annyi energiát mint az,aki tudja,milyen a fent mellett lent is lenni. Mondjuk egyszerre a kettőt nehéz,szóval belül fent,kívül lent,de mint mindennel,ezzel is megbírkózom.

Egyébiránt sikerült elhitetni magammal,hogy engem tényleg lehet szeretni és nem kell attól rettegnem,hogy tilos kimutatnom,hogy én is ugyanezt érzem. Mert hát az utóbbi időben csak erre volt példa,és meglehetősen frusztráló. Persze ennyi egyedüllét meg össze-visszaság után fura most megszokni néhány (egyénként igen kellemes) dolgot,de ez a legkevesebb,mivel ha sikerülni fog,még ennél is simábban megy majd minden,pedig most sem panaszkodhatok.