Ez az a hónap amikor a 3. utóvizsgán ülve felteszed magadnak a kérdést,hogy valóban azt akarod-e csinálni,amit. Aztán átevickélsz a feleslegesebbnél feleslegesebb tárgyak tengerén valahogy.De ettől még semmi sem lesz biztosabb.

Elvileg mindenkinem van életcélja.Igazából nagyon elvileg.Gyakorlatilag az emberiségnek csak mondjuk a 2%a olyan szerencsés,hogy rendelkezik ilyennel.

Apróbb célok persze vannak.

Nézzük a ,,heti bontást" (ETR szleng)

-a diétámat megbontva (2 kiló lement,mostmár hawaiidizsinapszemüveg) egy egész zacskó békás gumicukor bekebelezése hazafelé a vonaton

-sikeresen beiratni a pedagógia jegyet (amiről nem tudok még mindig semmi konkrétat)

-szerdán nem megbukni másodszor is,és megszerezni azt az 1,azaz EGY kreditet

-pénteken jól érezni magam Nutellával a kézben/szájban/gyomorban és Hé,Arnolddal a szemek előtt, Danival az oldalamon (aki meg fog borotválkozni,még aznap)

-találkozni valakivel,akivel 1-2 hónapja nem beszéltem.És rendbehozni amit rendbe kell.Azaz kellene.Dehát ez kétszemélyes dráma.(vagy inkább tragikomédia?)

-megszerezni/megnézni az új HIMYM részt,ami egy naaaagy lépcsőfok a boldogsághoz

-venni egy Bershka szandált,pont azt amit kinéztem,pont akkora méretben

Azt hiszem nincs más.

Életcél meg.

Úgy meghalni,hogy nem az lesz az utolsó gondolatom,hogy nem csinálnám még egyszer végig.

,,Today my heart swings
Yeah today my heart swings
But I don't want to take your heart
And I don't want a piece of history
No, I don't want to read your thoughts anymore
My god
'Cause today my heart swings
Yeah today my heart swings..."

Nem az számít,mit érzünk,vagy gondolunk,hanem az,hogy miként cselekszünk.És vannak cselekedeteink,amiket egyszerűen nem lehet megmagyarázni. De azt hiszem,sem magunknak,sem másnak nem is tartozunk magyarázattal.

Van ez a sors dolog.Ilyen nagyon misztikus.Áh,nem.Igazából halál egyszerű. Olyan mint az a táskás játék. ,,Kell a 10-es táska? Nem? Kár,pedig abban volt a főnyeremény. "

Ha eléred a metrót,akkor találkozol életed szerelmével. Ha lekésed,akkor egy 3 éve nem látott és azóta megnősült exeddel. Nem rajtad múlik. Persze,van amikor dönthetsz. Hogy igen vagy nem. Hogy jobbra vagy balra. Hogy előre vagy hátra. De a lehetőségeidet nem te választod meg,azok adottak. Olyan ez,mint egy hatalmas játékmező. A sors dob neked a kockával,és te választasz irányt.

És itt volt a tegnap.Azaz a tegnapelőtt,mert már lassan 1 óra van..Tehát május 8. 1 év. Saját magammal. Egyedül.Kapcsolat nélkül. Ahogy tetszik. És nem,azokat a harmatgyenge próbálkozásokat nem nevezném kapcsolatnak. Pedig próbáltam. Volt randi is. Rumoskóla,gyertyafény,séta. De aztán nem hívott. Vagy én nem hívtam. Vagy megfordult a büfébe menet,mikor meglátott. Volt olyan is,hogy csak barátok...Volt olyan is,hogy csak együtt aludtunk. Egyszer.Kétszer.Háromszor.De még négyszer is. Több?Nem. Egészen körülbelül 2 hónappal ezelőttig fájt.Kurvára,hogy őszinte legyek. Aztán egyik napról a másikra ez a fájdalom elszállt. Az a görcsös akarás,hogy nekem kell valaki. Ültem egy padon a Margitszigeten,kissé hideg kora tavaszi szél,forró tea a kézben,és rájöttem valamire. Hogy nem kell másik fél ahhoz,hogy teljesek legyünk. Azóta milliószor annyira élvezek minden kis apró dolgot,mint előtte. Kihasználok minden napot,úton vagyok a céljaim megvalósítása felé,és nem álltam parkolópályára csak azért,hogy keseregjek,hogy nincs értelme így élnem. Mert van,nagyon is.Az egyedüllét jó.Legalább annyira,mint egy kapcsolatban lenni.És hogy mi van a fiúkkal?Jól vannak köszönik. Néha csak barátok,néha együtt alszunk,egyszer,kétszer,háromszor..Ööö talán még hatszor is. És ha nem hív fel többet? Nem érdekel. Mert várom,hogy a sors nyújtsa a bonbonosdobozt és megkérdezze,hogy akkor mogyorókrémes legyen-e avagy marcipános.

Tavaly ilyenkor éppen kihevertem a ballagást. Azt,hogy egy halálian nyálas beszéd alatt vissza kellett fojtani a feltörni vágyó röhögést,azt,hogy a tablóképemen tök fejem van és azt,hogy a zuhogó eső kisebb-nagyobb kárt tett a szervezetemben és a frissen vasalt hajamban. Arról nem is beszélve,hogy mivel egyik szülőm meg kívánja ölni a másik szülőmet, így a ballagási vacsora is elmaradt. Dehát ezt bánja az ember legkevésbé.Úgyis mindig hús van meg diós süti,és még a héja is benne...

És mi volt utána? Lejárt az idő. Idegesen letettük a tollat, lesz ami lesz,csak nem bukunk meg,dehát az érettségin mindenki átmegy. És ültünk a padon, a gimi kertjében a napsütésben és beszélgettünk.Hogy most akkor az A volt vagy C,mert mindkettő kábé ugyanazt jelentette.

Iszonyatosan távolinak tűnik. Elérhetetlenül. Most mivel töltöm a szabad délutánjaimat? Egy kocsmában rumoskólát iszogatva,egy vagy éppen két baráttal,és azon tanakodunk,hogy akkor ez most a hatásosságra vagy a hatékonyságra vonatkozott..Egyik cigire gyújtanak a másik után,és inkább hagyjuk a francba a délelőtti zéhát és kérjünk még egy kört.

Elfogadtam,hogy nem lehet húsz barátságot ugyanúgy fenntartani örökérvényűen. Mindenki más utat választott,és az együtt töltött 8 év után rájöttünk,milyen az,amikor nem vagyunk együtt,amikor nem ugyanazon nevetünk,amikor nem rajzolunk együtt gombaképregényt,amikor nem lógunk rajzról,amikor nem lázadunk az ellen,hogy csak 9-ig van sulibuli. Már másokkal vagyunk,más poénokon nevetünk és más ellen lázadunk. És tudjuk,hogy a másik ott van,szeretünk róla megbizonyosodni,hogy jól is van. Néha összefutunk,és látszatkommunikációt eszközölünk: ,,Szervasz,hogy vagy? Jól és Te? Én is. Jövő héten elmegyünk moziba,elmegyünk,ugye? Ó persze!" De nem megyünk.Pedig megy a RocknRolla.És ha el is megyünk,mert mégiscsak Guy Ritchie,akkor sem biztos,hogy lesz második és harmadik és századik alkalom.

És fogunk valaha is még azon a padon ülni és vitázni,hogy A vagy C?

,,-Biztosan 15 centit vágjunk?

-Igen. Jó lenne valami változás."

És hányszor futunk bele ebbe nap mint nap. Igen vagy nem? Nem vagy igen? Felelsz vagy mersz? Sokszor a 15 centi helyett csak 5 lesz,de van olyan is, hogy csak a töredezett hajvégek esnek az olló áldozatául.

Én most 15 centit szeretnék lenyesni. Csak bámulok magam elé, és folyamatosan azt kérdezem magamtól,hogy miért nem merem megtenni. Miért nem vagyok képes valóra váltani az álmaimat? Mikor elfújom magam elől a rózsaszín ködöt, marad pár megszokott válasz: ,,Így biztonságosabb. Lesz papír a kezedben. Nem lesz bizonytalanság. Végigcsinálod amibe belekezdtél...Büszkék lesznek rád" És ilyenkor, miközben az elsuhanó fákat próbálom követni a szememmel, elhitetem magammal, hogy ez így van jól. Ugyanakkor feszít valami belülről már régóta. Nehéz küzdeni ellene. Egyes pillanataimban fognám magam és mindentől elvágnám magam,amihez most közöm van. Teljesen máshol,teljesen másokkal kezdeném újra. És hogy mióta tart ez az érzés? Körülbelül elsős gimis korom óta. Akkor kezdtek megrajzolódni az álmok. És egyre aprólékosabb részletekkel rendelkeznek. De csak igen kis részük lett kiszínezve. Sokszor támogatókat keresek hozzá. Akik bátorítanak. De ehelyett csak ugyanazokat a válaszokat kapom, mint amiket magamnak adok: ,Mostmár csináld végig. Mégis mi lesz veled ha abbahagyod? Mégis mit akarsz?"

Hogy mit akarok? Meg akarok tanulni zongorázni. Egy esős péntek délutánon egy bögre írkrém ízű teával leülni a zongora elé, és olyan dallamokat előcsalni belőle, amelyek elnyomják az eső hangját. Vagy mit szeretnék még? Alkotni. Ruhákat. Szürkét, fekete masnival a derekán. Kicsit rakkot,kicsit bővül, egészen kivágott. Fekete mintás harisnyát képzelek hozzá és bőr bokacsizmát. Vagy nem is. Szeretnék szerelmes lenni. Minden reggel úgy felkelni, hogy Te vagy az első gondolatom, és tudom, hogy nemsokára látlak. Miattad rúzsozom ki a szám és miattad fújok 2-vel többet a parfümös üvegből. Szeretnék még egy igaz barátot. Fiút. Akivel szombaton leheveredünk a kanapéra, popcorn, ketchup, majonéz, vele is megkóstoltatom, és ízleni fog neki, még ha nem is gondolná, és reggelig How i met your mothert nézünk,és egyszerre nevetünk fel a poénokon.

És ilyenkor megrázom magam. Nem tudok zongorázni. Nincs zongorám. És egy zongoraóráért jelenlegi tarifa szerint 10 órát kellene dolgoznom. Nem tudom lerajzolni a ruhát, amit elképzelek magam előtt. Már a gimiben is sokszor majdnem sírva fakadtam rajz órán. Nem ment valahogy sohasem. És a szerelem?Hülyeség. Kinek kell,hogy függjön valakitől, aki összetörheti az amúgyis éppen hogy egy darabban álló szívét? Barát? Fiú? Úgyis akar majd valamit, ha túl közel kerül...

Mégis miért növesztjük éveken át a hajunkat?

Hogy aztán megunjuk és levágjunk belőle 15 centit...